- De miért, Mr. Ramirez? - kérdezte megrőkönyödve Mrs. O'Brian.
Mr. Ramirez nagyon zaklatottnak látszott. Hiába próbált megszólalni, egy hang sem jött ki a torkán.
A férfi több mint két évvel azelőtt bérelte ki Mrs. O'Brian kiadó szobáját, és azóta ott lakott. Busszal érkezett Mexikóvárosból San Diegóba, majd továbbutazott Los Angelesbe. Ott bukkant rá a takaros kis szobára a kék linóleummal, a falon képekkel és naptárokkal. Mrs. O'Brian szigorú, de kedves háziasszonynak bizonyult. Mr. Ramirez a háború alatt a repülőgépgyárban dolgozott, ahol különböző alkatrészeket szerelt össze. A háború után is maradt a gyárban, ahol elég jól keresett. Egy héten csupán egyszer részegedett le - Mrs. O'Brian sajátos észjárása szerint ez minden dolgozó embernek megkérdőjelezhetetlen előjoga volt.
Mrs. O'Brian konyhájában éppen piték sültek a sütőben. Az asszonynak hirtelen az a furcsa gondolat jutott az eszébe, hogy a piték Mr. Ramirezre hasonlítanak: a színük csillogóan barna, a tetejükön pedig olyan repedések vannak, mint Mr. Ramirez mandulavágású szemei. A konyha megtelt nagyszerű illattal. A két rendőr előredőlt, mert csábította őket a készülő sütemény illata. Mr. Ramirez a lábait bámulta, mintha azok tehetnének mindenről.
- Mi történt, Mr. Ramirez? - kérdezte Mrs. O'Brian.
Mr. Ramirez lassan felemelte a tekintetét, és meglátta a fehér vászonabrosszal megterített asztalt, rajta a tányérokat, a csillogó poharakat, a vizeskancsót, melyben jégkockák úszkáltak és a két tálat, az egyiken burgonya-, a másikon narancs- és banánsalátával. Ennél az asztalnál ültek Mrs. O'Brian gyermekei: két felnőtt fiú, akik evés közben valamit beszélgettek, és két kisebb lány, akik kíváncsian bámulták a rendőrtisztet.
- Harminc hónapig voltam itt - kezdte Mr. Ramirez csendesen, miközben Mrs. O'Brian dolgos kezeit nézte.
- Ez hat hónappal több a megengedettnél - mondta az egyik rendőr. - Csak ideiglenes, tartózkodási engedéllyel rendelkezik. Nemrég kezdtük el kerestetni.
Nem sokkal azután, hagy Mr. Ramirez megérkezett, vett magának egy rádiót a szobájába, esténként mindig felhangosította és azt hallgatta. Vett magának egy karórát is, ami szintén nagyon tetszett neki. Éjszakánként gyakran rótta az utcákat, nézegette a szép ruhákat a kirakatokban - néhányat meg is vett belőlük -, nézegette az ékszerekét, és olykor vásárolt egy-egy darabot a nőismerőseinek. Hetente ötször elment moziba. Sokat utazott villamossal - néha egy egész éjszakát -, és ilyenkor beleszimatolt az elektromosság szagába, barna szemei pedig a csillogó hirdetéseket figyelték. Míg zötyögött alatta a jármű, ő érdeklődve nézte a kis alvó házakat és a hatalmas szállodákat. Olykor egy-egy étterembe is betért, ahol többfogásos vacsorákat rendelt magának. Járt az operába, színházba. Vásárolt egy autót is, de elfelejtette kifizetni a teljes vételárat, mire egy reggel eljött érte a kereskedő, és mérgesen elhajtott vele.
- Azért vagyok itt - bökte ki Mr. Ramirez -, hogy közöljem önnel, Mrs. O'Brian: fölmondom a szobámat. Jöttem, hogy magammal vigyem a holmijaimat, és elmenjek ezekkel az emberekkel.
- Vissza Mexikóba?
- Igen. Lagosba. Ez egy kis település Mexikóvárostól északra.
- Sajnálom, Mr. Raminez.
- Összecsomagoltam - szólt Mr. Ramirez rekedten, és sűrűn pislogott kávébarna szemeivel. Két kezét segélykérő mozdulattal emelté maga elé. A rendőrök nem nyúltak hozzá. Nem volt rá szükség.
- Itt a kulcs, Mrs. O'Brien - mondta Mr. Ramirez. - A táskám már nálam van.
Mrs. O'Brian csak most vette észre, hogy a férfi lábai mellett ott az aktatáskája.
Mr. Ramirez meg egyszer végignézett a tágas konyhán, a fényes ezüst evőeszközökön, a vacsoránál ülő fiatalokon, a tiszta padlón. Megfordult, és hosszasan bámulta a szomszédos bérházat, s gondolatban felment a harmadik emeletre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a városra. Nézte az erkélyeket, a tűzlétrákat, a vaslépcsőket és a szárítókra kiteregetett nedves ruhákat…
- Ön nagyon rendes bérlő volt - jegyezte meg Mrs. O'Brian.
- Köszönöm, köszönöm, Mrs. O'Brian - hálálkodott halkan a férfi, s lehunyta a szemét.
Mrs. O'Brian csak állt a félig nyitott ajtóban. Az egyik fia szóvá tette, hogy a vacsora kezd kihűlni, de az asszony megrázta a fejét, és ismét Mr. Ramirezhez fordult. Eszébe jutott, amikor egyszer télen meglátogatott néhány határ menti városkát Mexikóban. Még emlékezett a szinte elviselhetetlen hőségre, a mindenütt hemzsegő tücskökre, a folyók vizét a földekre vezető kanálisokra, a porlepte utakra, a kiégett mezőkre. Emlékezett a csendes városokra, a meleg sörre, a forró, zsíros ételekre. Emlékezett a lassú igáslovakra és a szomjazó kan nyulakra az utak mentén. Emlékezett a kopár hegyekre, a poros völgyekre és a tengerpartra, mely több száz mérföld hosszúságban húzódott végig, és a robajló hullámok kivételével semmilyen zaj nem zavarta meg a csendjét - nem voltak autók, nem voltak épületek, nem volt ott semmi.
- Természetesen nagyon sajnálom, hogy így alakult, Mr. Ramirez - szólalt meg az asszony.
- Én nem akarok oda visszamenni, Mrs. O'Brian - jelentette ki halkan a férfi. - Szeretek itt lakni, szeretnék itt letelepedni. Tisztességgel dolgoztam, és egy kis pénzt is kerestem. A külsőm is teljesen rendben van, nem igaz? Nem akarok oda visszamenni!
- Sajnálom önt, Mr. Ramirez - mondta az asszony. - Bárcsak tehetnék önért valamit!
- Mrs. O'Brian! - kiáltott fel a férfi, és könnycseppek gördültek le az arcán. Megragadta az asszony kezét, forrón megszorította, és nagyon sokáig rázta. - Mrs. O'Brian, már nem látom többé!
A rendőrök mosolyogtak ezen, de Mr. Ramirez nem vette észre. Hamarosan az ő arcukról is lefagyott a mosoly.
- Isten áldja, Mrs. O'Brian! Ön nagyon jó volt hozzám. Isten áldja! Már nem látom önt soha többé!
A rendőrök megvárták, míg Mr. Ramirez hátat fordít az asszonynak, kezébe veszi az aktatáskáját és elindul. Akkor köszönésképpen sapkájukhoz emelték a kezükét, és követték a férfit. Mrs. O'Brian végigkísérte őket a tekintetével, míg lesétálnak a veranda lépcsőjén. Azután lassan odasétált az asztalhoz, ahol várta őt egy üres szék. Kezébe vette a kést meg a villát, és újra nekilátott a sültnek.
- Igyekezz, mama! - mondta az egyik fia. - Mindjárt kihűl.
Mrs. O'Brian a szájába vett egy falatot, lassan megrágta, aztán a csukott ajtóra meredt.
- Mi a baj, mama? - kérdezte a fia.
- Csak most döbbentem rá - mondta Mrs. O'Brian, és kezével eltakarta az arcát -, hogy már soha többé nem látom Mr. Ramirezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése